- Mondhatnám, hogy lapunk szeretne teret biztosítani a színházvezetőknek, hogy elmondhassák mindazt, amit a színházi élet egészéről, közelebbről saját társulatuk és a maguk munkájáról gondolnak s fontosnak tartanak. S mivel a színház hitünk szerint oszthatatlan, ebbe a sorba magától értetődően bele tartoznak az alternatívok, tehát most téged szólítunk meg. Azt is válaszolhatnám, hogy Fodor Tamást érdemes megkérdezni, mert áttekintése és színházi elkötelezettsége alapján mindig figyelemre méltó a véleménye.

- Forgách Andrásnak egy García Márquez-írás nyomán készült, A Szűz, a Hulla, a Püspök és a Kések című darabját viszitek színre.

- Igen. S tele vagyok kétségekkel. Forgách valamelyik nap "leleninezett". Megdöbbentem. Nem azon, hogy Leninhez hasonlított, hanem azon, hogy miért: ugyanis én konzervatív dogmatista módon - mondta Forgách - mindenben az oksági kapcsolatokat keresem. Elgondolkodtam ezen. Nemrég részt vettem Amerikában egy workshopon, ahol találkoztam egy, a Bali-szigetekről jött rendezővel, aki különös, dinamikus színházi foglalkozásokat vezet. Tőle hallottam, hogy náluk a festmények nem úgy vannak komponálva, mint Európában, azaz nincs perspektíva, a konstrukció nem középpontcentrikus, ugyanis a festő nem fokuszál, ezt a műveletet ráhagyja a nézőre. A művész nem különbözteti meg a fontos és a kevésbé fontos részleteket, hanem egymás mellé teszi az ábrázolandó elemeket. A néző döntse el, mit tart lényegesnek s mit nem. Arra gondoltam, hogy például Zsótér Sándor rendezéseiben hasonló elvek érvényesülnek, mint a Bali-szigeteki festők munkáiban. Ezekhez képest valóban maradi lehetek. De nem tudok másként gondolkodni. Törekszem rá, de nem tudok.

- Néhány előadás éppen nem ezt igazolja. Például az Ószeresek szimultán cselekvéssorai vagy a Szűrővizsgálat szereplőinek szöszmötölése, párhuzamos történetecskéi épp azt a metódust példázták, amelyről a Bali-szigeteki beszámoló kapcsán szóltál.

- Érdekes, amit mondasz, mert ez összecseng azzal, hogy Amerikában találkoztam emberekkel, akik egy delegáció tagjaiként látták a Szűrővizsgálatot, s el voltak ragadtatva a szerintem nem éppen jól sikerült előadásunktól. Volt, aki sok elemét át is vette a maga egyik munkájába.

- Nem. A probléma ugyanis soha nem általánosságban fogalmazódik meg, hanem konkrétan, például a mi 4x6 méteres terünkben. S ettől elválaszthatatlan a színházi tér és idő problémája. Az, hogy például miként jut el a színész egyik pontról a másikra. Eközben mi történik vele, mivel hiteti el, hogy valóban átmegy egyik helyről a másikra, s nem csupán eljátssza, hogy átmegy. Az lenne az ideális, ha úgy tudnánk ezt ábrázolni, mint a természetfilmek egy virág bimbójának kibomlását. A mozgás minden fázisát láthatnánk. A színészek általában úgy mennek valahonnan valahová, hogy látod: instrukciót hajtanak végre. Az életben valamiért megyünk valahová, s közben egy sereg külső és belső ellenállást, akadályt kell legyőznünk. A színpadon is ezt akarom látni. Azt, hogy élesben játszanak. Nem azt, hogy a színész okosan közli velem, hogy ő éppen ezt meg ezt akarja, ezért elindul, hogy akaratát beváltsa. Hanem a pillanatot.

- Persze. Ez a munkánk alapja, ezzel próbálkozunk nap nap után. Már a Stúdió K. harmadik generációjának első darabjában is ebből indultunk ki. A játéktéren csak egy szekér állt, ez inspirálta a színészek improvizációit. Megnézte ezeket Dániel Feri író-dramaturg barátunk, aki szinte a kezdetektől közelről figyeli az Orfeo meg a Stúdió K. munkáját, s el volt ragadtatva. Majd Zalán Tibor az improvizációk alapján készített egy kanavászt, ez keretbe fogta a rögtönzött epizódokat. Az így született jelenetsort látva Dániel Feri magába roskadva ült az előadás után. Ami friss és igaz volt a próbán, produkcióvá vált. Ez a próbálkozásunk legnagyobb dilemmája: hogyan lehet úgy improvizálni, hogy a mozgássor az előadások során ne váljék ismétléssé. Arra próbálom rávezetni a színészeimet, hogy minden pillanatban figyeljenek a másikra. Csak a partnerre figyelve, belőle, az ő impulzusaiból építkezve lehet igaz egy kapcsolat. A kapcsolat a lényeg. Vasziljev, akinél Szolnokon játszottam, szokta mondani, hogy a rendezésnek két fázisa van - ezt az oroszban két különböző szó fejezi ki -: az egyikben a kapcsolatokat rendezi, a másikban megteremti az előadás partitúráját. Így is dolgozott, heteken keresztül csak az alakok közötti viszonyokat, helyzeteket bontottuk ki, azok igazságát kerestük, s fogalmunk sem volt, hogy az egész milyen térben, hogyan fog kinézni. Az utolsó szakaszban viszont szabályszerűen lediktálta, ki hol jön be, hova megy, mit csinál. A fejében nyilván megvolt a kész előadás váza, de hogy ez miként válik épületté, azt az a folyamat határozta meg, ahogy velünk, színészekkel meg tudta teremteni a darab lényegét.

- Szóval fordított sorrendben rendezett, előbb voltak az elemző-emlékpróbák, s csak a végén rendelkezett.

- Igen. Mi is a kapcsolatokat igyekszünk megcsinálni. Ehhez például kamerázunk. Gyakran kérem arra a színészeket, hogy tegyenek úgy, mint az operatőrök: a kezükkel formáljanak egy képkivágást, és azon át szemléljék környezetüket, partnerüket. Azaz fokuszáljanak, találják meg a számukra épp akkor legfontosabb részletet, amelyre figyelmükkel, érzelmeikkel, minden idegszálukkal tapadhatnak. Az improvizációban, a színészetben nagyon fontos a tapadás, az, hogy minél nagyobb érzelmi felülettel tudjanak a másikra közelíteni, s azon keresztül a másik impulzusait észlelni, átvenni, ezekre felelni.

- Ezek a problémák - gondolom - különösen élesen vetődnek fel abban a kis térben, ahol éltek, dolgoztok.

- Ezek általános gondok, amelyeket a mi pincehelyiségünk felnagyít. Hiszen itt olyan közel ülnek a nézők, hogy a hitelesség létkérdés. Ugyanakkor az előadásaink érdekes módon szinte kivétel nélkül epikusak. Azaz időben és térben nagy ugrások, a szó szoros értelmében menetelések vannak bennük. A Forgách-darab például megszámlálhatatlanul sok helyszínen játszódik. Ez egyrészt szcenikai, még inkább színésztechnikai probléma. Itt a szereplők állandóan mennek, rohannak, szaladnak. De hogyan lehet a színpadon futni? Ez önmagában is roppant nehéz feladat, hát még húsz négyzetméteren. Két dolog segíthet. Az egyik az, amiről eddig beszéltem, a színészi sűrítés, az, hogy a futás képét sikerüljön megalkotni, ne a futást magát. A másik a térhasználat. Különböző furfangokhoz kell folyamodnunk, hogy megnagyobbítsuk a játékteret. Igyekszem fellazítani a bábszínházszerű síkjátékot, amelyre evidensen alkalmas a pincénk, s próbálom térben megmozgatni a jeleneteket. A színészi mozgáspályák például olyan fekvő nyolcast formáznak, amilyen ábrát falusi házak fellocsolt döngölt földpadlóján vagy udvarán láttál. Ilyen tere volt a Körtáncnak.

- Ez is általános probléma. Ugyanis az emberek beszédhelyzetben vannak, tehát a mondandó s annak milyensége ebből adódik. A színész azonban látványosan szöveget mond. Akkor is deklamál, ha hétköznapi stílusban beszél. Hallatlanul nehéz egyszerű kijelentő módban megszólalni. Mondjuk, idézni, felsorolni, valamit kihirdetni. Én is gyakran azon kapom magamat, hogy hamis vagyok.

- Attól rettegek, hogy később sem tudok a rendezői szereptől elszakadni. Ugyanakkor persze tanulságos ez a szembesítés, hiszen Forgách engem írt meg a szerepben, tehát kénytelen vagyok tudomásul venni és megélni, milyennek látnak mások engem. Ugyanazokkal a kínokkal bajlódom, mint a többiek, de nagyon élvezem, amikor beállok a kórusba, s ismét megtapasztalhatom az együttlélegzés, az együttszólás erőt adó és felszabadító érzését.

- Ilyenkor megszűnik a mester-tanítvány viszony?

- Nem hiszem. Ez, úgy látszik, megváltoztathatatlan. Gyakran meglep, hogy azok közül, akikkel valamikor rövidebb-hosszabb ideig együtt dolgoztam, sokan úgy érzik: sokat kaptak tőlem, meghatároztam színészi életüket. De amikor együtt voltunk, ennek nyomát sem tapasztaltam, sőt, néha igencsak konfliktusos volt a viszonyunk. Ebben a társulatban már az életkori különbség miatt is megmerevedtek az emberi kapcsolatok, ami néha - úgy érzem - már gátja is lehet egyesek fejlődésének. Meggyőződésem, hogy semmivel nem rosszabb színészek másoknál, de ez nem tudatosul bennük. Mintha lélekben egy kicsit gyerekesek maradtak volna.

- Rossz tapasztalataim vannak erről. Emlékszel, hogy a régi Stúdió K.-ban sem sikerültek azok a próbálkozások, amikor valaki kívülről próbált rendezni.

- Nem hiszem. Viszont nagyon reménykedem abban, hogy régi tagunk, Hajdú Szabolcs visszatér hozzánk, s rendez. Mostanában több érdekes produkciót hozott létre. Ő folytatni tudná legfőbb törekvésünket, hogy tanuljunk. Ez a hely ugyanis tanulásra a legalkalmasabb. Annak kutatására, hogy mit és hogyan tegyünk. S ezt a kereső attitudöt értékeli a közönségünk is.

- Talán a zártságotok, a befelé fordulásotok és - félve mondom - klasszikus értékszemléletetek az, ami kissé elkülönít benneteket a többi alternatív együttestől. Nem érzékelitek? Mintha a blöffnek, a feltűnősködésnek, az extravaganciának nagyobb keletje lenne.

- Sokáig én is ezt hittem, de ma már egyre kevésbé hiszem. Azt tapasztalom, hogy a fiataloknak, legalábbis azoknak, akik rendszeresen hozzánk járnak, vagy akik a holdudvarunkat képezik, egyre kevésbé kell a lilaság. Becsapottnak érzik magukat. Az önreflexió, "a színház a színházban" egy darabig érdekes, aztán unalmassá válik. Lehet, hogy még exportképes a lilaság, a blöff, de hosszú távon csak műhelymunka létezik. A kérdés: hol lehet ennek a feltételeit megteremteni?

- Azok csak a tulajdonosi és finanszírozási kérdésekben különböznek a hivatásosoktól. Nem látom azokat az alternatív helyeket, ahol a másság megszületne. Ma az alternativitás technológiai kérdés: az alternatív színházak a színházgyárakkal szemben a manufaktúrák. Nem becsülöm le a kézművességet, ha az minőséggel párosul, s nem primitív termelési viszonyokkal.

- Sokan kapacitálnak, hogy térjek vissza a politikai életbe, amiből valóban nem szálltam ki teljesen, hiszen ha valami felbőszít, nem bírom megállni, hogy bele ne pofázzak. De ez csak ennyi. Ahogy sokan azt hiszik, valamikor mesterük voltam, a politikusok közül is sokan úgy vélik, jól politizáltam. Én nem hiszem.

- Rendkívül behatároltak a mozgásterek. - Ez azt jelenti, hogy például a Magyar Színházi Társaság elnökségének nincs kellő hatásköre? Vagy azt, hogy maga a szervezet nem elég hatékony? Sokan a társaság válságáról beszélnek.

- Ezt a feltételezést nem akarom kommentálni. De azt elmondhatom, hogy az állami és politikai irányítók nem tartják fontos tényezőknek a szakmai szervezeteket, így a Magyar Színházi Társaságot sem. Ennek többek között az az oka, hogy a politika által reprezentánsnak számító személyek nem azonosak a szakma által elismert reprezentánsokkal, azaz a politikai küzdőtereken nem a legjobbaknak, a leghitelesebbeknek tartott személyek képviselik a szakmát. Továbbá a szakmai szövetség vezetői nincsenek döntési helyzetben, hiszen dönteni az igazgatók képesek, a vezetőségben viszont pillanatnyilag kisebbségben vannak, illetve e szervezetnek nincs gazdasági alapja, hiszen vagy az államtól kap juttatást, vagy a színházak, azaz az igazgatók adnak - vagy nem adnak - hozzájárulást.

- Így is fogalmazhatunk, de inkább azt mondanám, a politikai élet egészére jellemző, hogy a tulajdonosi csoportok túlzottan közel kerültek a politikaiakhoz. Másképpen: a vezetők egzisztenciálisan függő helyzetbe kerültek a mindenkori politikai hatalomtól. S mivel a politikai szférában az a jelszó, hogy az eddigi kapcsolatok nem használhatók, ezért új kapcsolatrendszerek kiépítése a feladat, igazodni kell. A színházvezetők a megmaradásban érdekeltek, nem abban, hogy új struktúra jöjjön létre. A munkaadók egyben munkavállalók is, tehát minden változást elleneznek. A struktúrák megalvadnak. A gazdasági érdekek is hatalmi, tehát politikai érdekekként jelennek meg. A politikai váltógazdaság tovább konzerválja az állapotokat, hiszen lehet, hogy valaki az egyik kurzusban vesztésre áll, de a másikban ismét nyerő lesz, vagy eleve véd- és dacszövetség nyújt ernyőt mindenki fölé. Ezért sem lehet 2001-ben a fővárosi igazgatói pályáztatásoktól gyökeres változást várni. Ebben a rendszerben a szakmai értékek háttérbe szorulnak. Ezekért az igazgatók semmit sem fognak tenni. Erre kellenének a szakmai szervezetek. De a színházi szakma nem találja a helyét. Bár az érdekek igen szerteágazóak, a szakma csak az összefogásban, az országos, a magyar jelzőjű egységesítő szervezetben tudja elképzelni az érdekérvényesítést. Ehhez azonban nincs legitimációja. Miközben mindenki retteg a területi vagy szakmai regionalitást megtestesítő megosztottságtól, a hivatalos szervezet mellett szép lassan más csoportosulások is létrejönnek. Hogy mást ne említsek: a magát mindig kívülállónak valló Schwajda György körül kialakult a társaságba soha be nem lépők vagy az attól elfordulók csoportja. S létrejött a budapesti színházigazgatók egylete, amely a társaságtól függetlenül vált hatalmi tényezővé, színházi ügyekben elfogadott tárgyalópartnerré. Ilyen körülmények között a színházi szakmai szervezeteknek valóban szakmaiaknak kellene lenniük. Ezek az önkéntességen alapuló egyesületek persze szövetséget köthetnek, hogy informatív, szakmai érdekérvényesítő, békéltető, tájékoztató funkcióik ellátásában hatékonyabbak lehessenek. De igazi létjogosultságuk a szakmai közvélemény formálásában lehetne. Ugyanis minden színházi ember igénye, hogy tájékozódjék, hogy részt vegyen egy szakma belső normarendszerének a kialakításában, hogy legyen mindehhez fóruma. Az emberek sokkal tájékozottabbak, mint azt felületes ítéletek alapján hinnénk. Lehet, hogy a színészek, a rendezők csak kevés előadást látnak, de informálódnak, s meglehetősen biztosan ítélnek. Lehet, hogy ez az ítélet szubjektívebb, mint a kritikusoké, de kevésbé manipulatív, mint a hatalmi szféráé. Egy szakma rangját az is minősíti, hogy miként vélekedik saját magáról. Le kell mondani arról az illúzióról, hogy csak országos szakmai szervezet képes egy egész művészeti ág sorsát irányítani, különösen, ha ehhez sem a jogosítványok, sem a források nem nála vannak, ha a hatalom nem őt, hanem a tagbázissal - tehát valós legitimációval - nem rendelkező szakszervezetet tekinti partnernek. Marad a szakmaiság, a partikuláris érdekek védelme. A civil társadalmi lét, annak minden előnyével és hátrányával.

Legyenek kulturális repülőterek!
Fodor Tamás a szabad vándorokról és a színházi öröklakásokról

“Mintha nem mernék megnevezni. Ezeket a színházakat ugyanazért illetik az alternatív szóval, amiért a pártállam felbomlásakor alternatív szervezetekről beszéltek. Mert párt csak egy volt, a többit valami másnak kellett feltüntetni. Szívesen elhatárolódnak tőlünk is” – mondta Fodor Tamás, a Stúdió K igazgatója, akivel arról beszélgettem, mit is jelent ma alternatívnak lenni.

–Azoknak a színházaknak, amelyeket az állam, illetve az önkormányzatok tartanak fenn, jobban esik, ha minket külön kezelnek. Ha díjat kapunk, többnyire akkor sem az intézményes színházakkal mérnek össze. Az országos színházi találkozón úgynevezett különdíjat nyertünk “A szűz, a hulla, a püspök és a kések” című előadásunkkal. S e Forgách András-színjátékért a fővárosi önkormányzattól is az alternatívoknak létesített díjat nyertük el a minap. Holott egy országnak, ha úgy tetszik: egy nemzetnek csak egyetlen, egységes kultúrája lehet, amely persze, megannyi változatban jelenik meg. Színházművészetből sincs kettő. Nem az határozza meg a lényegét, hogy milyen tulajdonviszonyok között működik. Amikor a néző megváltja a jegyét, akkor itt is, ott is szerződést köt a színházzal, mint kulturális fogyasztó.

Nomád értelmiségiek

–Maradjunk még a nézőknél! Felbukkannak-e egyáltalán az idősebb korosztályok képviselői?

–Én becsülöm azokat a nézőket, akik kivált vidéken, a legszebb ruhájukat öltik fel, ha színházba mennek.

–Bizonyos tradíciók, konvenciók nagyon is fontosak. Elárulom, hogy én is szeretem a bársonyfüggönyt. Álmaimban mindig van egy, amelyik éppen felmegy. Holott a valóságban már rosszul érzem magam, ha beülök egy hagyományos színházba. Nem bírom elviselni, hogy előttem tizenegy sornyi fejet látok. Nem tudok ennyi emberrel együtt alkalmi közösséget alkotni, ez nekem sok. És szükségem van a színészek közelségére, különben úgy érzem, hogy a játékból ki vagyok rekesztve. Rendezőként sem ilyen színházban van már a helyem. Csak néha kirándulok oda, mint egy egzotikus tájékra. De sokak számára a reprezentatívabb környezet való leginkább az alkalomhoz, amelyet társadalmi vagy társasági eseményként élnek meg. Még a drága jegy is emeli az este értékét. Ez formális dolog, de lényegi konzekvenciákkal.

–Eleve nem szeretik, ami bonyolult, nem világos, nem egyértelmű. Még a poétikusság is zavarja a nagyközönséget. Végképp nem lehetnek ambivalenciák. Nem értem – mondják. – Most akkor megölte vagy nem ölte meg? Szerelmes belé vagy nem szerelmes belé? Voltaképpen mesét igényelnek, mint a szappanoperáktól. Csak minőségibb változatban. A színháztól jobban elvárják az ábrázolást, az átlényegülést. S úgy ülnek be, hogy szeretnék látni ezt vagy azt a színészt. Az ismerősség érzésére vágynak. Ezt kell valójában a nagyszínházaknak kielégíteniük. S ha időnként kitörnek, akkor a botrány is kitör. A botrány ugyan vonzza a közönséget, de csak egy ideig. Az alternatív színháznak nem kell efféle igényekkel számolnia, nem ilyen a törzsközönsége.

–De nem látom nyomát annak, hogy az alternatív színházon nevelődöttek, amikor idősödvén átszoknak a komfortosabb nagyszínházakba, befolyásolnák az ott uralkodó ízlést.

–A színház soha nem volt tömegkultúrának mondható. Budapesten évente kétmillió fizető néző van. De ez sem kétmillió különböző embert jelent. Az alternatívok közönsége végképp nem olyan népes. A mintegy ötvenfős befogadóképességű Stúdió K-nak csaknem egy hónapig kell játszania ahhoz, hogy annyi nézője legyen, mint egyetlen estén a Vígszínháznak. Vagyis az sem változtatna gyökeresen a helyzeten, ha mindenki áttódulna oda. Ezek a számok. De beszéltem egyfajta nomád lelkületről, amely jellemzi a mi körünket. Amikor ezek a szabad vándorok beilleszkednek a társadalomba, elveszítik a meghatározó személyiségjegyeiket. Azt a szép felelőtlenséget, korlátlanságot, merészséget, amely a művészetet valójában élteti. A polgárok már nem ilyenek. Tiltakoznak a felelőtlenség ellen. Különben igazolniuk kellene az egész életüket.

–S akik művelik az alternatív színházat, meddig tartanak ki?

Kettévágott giliszta

–Mennyire mozgékony az egész alternatív mezőny?

–E két színházi világ közelítésére, amelyek most úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a bérlakások és az öröklakások. Nincs szükség színházi öröklakásokra. A mobilitást kellene elősegíteni. S ez nemcsak az alternatívok érdeke, amelyek között éppúgy vannak csapnivalóak. Az állam, mint a vagyon kezelője, létesítsen pályavasutat, kulturális repülőtereket. Nem befogadó színházakról beszélek. Hanem infrastruktúra-fejlesztésről. Képtelenség, hogy nincs arra lehetőség, hogy alakuló társulatok egy-egy évadra színházat – s nem pincét, padlást, odút – béreljenek, s ott bizonyítsanak. Ha valaki jövőre akar színházat csinálni, hadd próbálja meg! Mint ahogy megtörténik például az off-Broadwayn. Hányszor hallom azt a mondatot, amelyiknek nem kellene elhangoznia. “Még a saját színházainkat sem tudjuk rendesen eltartani, nemhogy titeket.” Nem volna szabad lenniük a művészetben mostoha- és édesgyermekeknek. Ahogy mondtam: nincs saját és nem saját kultúra.