FORGÁCH ANDRÁS:

A SZŰZ, A HULLA, A PÜSPÖK ÉS A KÉSEK

A történet visszaperlése

Úgy kezdôdik, hogy egy zöld zakós ember szedi a jegyet. Lónyay és Ráday utcának hívják a nézôtér két oldalát, mint azt a két utcát, amely a Stúdió K.-t közrefogja. A zöld zakós mappával a kezében, készségesen mutogatja a helyeket. A kicsi teremben, a fal mellett színészek ülnek, néha odabiccentenek egy nézônek. Aztán a zöld zakós becsukja az ajtót, a terem közepére áll, köré sereglenek a színészek. Kezdjük. Pedig már elkezdték.

A Szűz, a Hulla, a Püspök és a Kések című darab lesz ma, Forgách András írta Gabriel García Márquez regényébôl, az Egy elôre bejelentett gyilkosság krónikájából vagy annak alapján, vagy annak felhasználásával, vagy adaptálta, dramatizálta, színpadra alkalmazta, netán álmodta, vagy éppen kényszerítette. Based on, ahogy az angol mondja.

Elkezdôdik a már amúgy is elkezdett elôadás: van egy Hulla ("karibi arab"), akit több mint negyven késszúrással meggyilkoltak, és akirôl szakszerű jegyzôkönyvet diktál egy pap, a jegyzôkönyvet valaki gépeli -- hopp! a zöld zakós gépel, kemény kartonból készült mappája hátoldalát kopogtatja körmeivel. A következô jelenet már nem ott, nem akkor és nem azokkal a szereplôkkel játszódik. Mindenfelé ugrálunk az idôben. Megyünk elôre és vissza. Keressük a történet okát - a régmúltban, a gyilkosság elôtt és a gyilkosságot követô ankétban, melyet egy zöld zakós Vizsgálóbíró vezet. Együtt keressük az okot, együtt rekonstruáljuk a történetet, hiszen az én nézôi erôfeszítésem is kell ahhoz, hogy ezeket az idôben és térben szétszórt darabkákat megpróbáljam összerakni, koherens történetté kerekíteni. A nézô ugyanazt teszi, mint a zöld zakós ember, akinél nem tud se többet, se kevesebbet. Vele haladunk ebben a lassan feltárulkozó történetben. A Vizsgálóbíró úgy akarja rekonstruálni ezt a történetet, hogy néha belép, kérdez, faggat, máskor meg segédkezik, kellékeket nyújt oda a színészeknek, leállítja, majd folytatásra buzdítja ôket, tanácsot ad, kijavítja a rossz kiejtést és a stilisztikai hibát. Eközben elsôsorban a karibi római katolikus arab meggyilkolásának szövevényes történetét nézzük, ez az egyik jelen idô, amely a szemünk láttára zajlik, holott ez már a Vizsgálóbíró által rekonstruált változat, egyfajta újrajátszás. A zöld zakós Vizsgálóbíró, a Játékmester, a Magister Ludi pontosan tudja azonban, hogy minden színházi elôadás újrajátszás, és mégis azt kell elhitetnie, hogy nem az. És eszerint hogyha egy karibi arab meggyilkolásának rekonstruált történetét nézzük, ha azt látjuk, hogy el- vagy újrajátszanak egy olyan történetet, amely már korábban megtörtént, akkor ennek a játéknak nem lehet-lenne tétje. De a zöld zakós tudja ezt. S a zöld zakós, ki folyton rajta tartja a szemét a történeten és szereplôin, hagyja ezt a történetet úgy kibontakozni, hogy az valóban visszavigyen minket a történet jelen idejébe, és ne egy reflektált, megismételt történet legyen.

Négyszer hat méteren - ekkora a Stúdió K. színházterme - kell megoldani ezt a sokszereplôs, sokhelyszínes, különbözô idôsíkokban egyszerre játszódó történetet. A mintegy negyven jelenet összefűzése, azaz a váltások, helyszínek, átmenetek ötletesen, változatosan, szépen megoldottak. Egy ilyen dráma esetében talán ez az egyik kulcskérdés: hogyan sikerülnek a váltások. Ott van például az a jelenet, amikor az egyik szereplô a tükör elôtt átöltözik - szerepet vált, anyából kupimamává vedlik át -, és miközben öltözik, kibontja a haját, kirúzsozza a száját, mögötte már folyik a jelenet, amelybe be kell lépnie. Egy kuncsaft megköszöni neki a kiszolgálást, az asz-szony a saját nevét együtt mondja a kuncsaftjával, mintha csak a bordello szlogenjét mondaná. És így lép be a jelenetbe. Máskor egy kellék is elég ahhoz, hogy egyik jelenetbôl átvezessen a másikba, nagyot bukfencezve az idôben: az elsô jelenet Hulláját egy pap boncolja, vizsgálgatja belsô szerveit, melyeket a kiterített emberbôl húz ki: fehér, összecsavart vászondarab. Ezen méri a belsô szerveken esett késszúrások mélységét; aztán ugrás az idôben vissza, és a Plébános a Menyasszony és a Vôlegény életét ezzel az összetekert vászondarabbal köti össze, amely a katolikus szertartás kelléke lett.

Meg lehetne (és meg kellene) írni ennek a vászondarabnak-lepedônek az útját: talán alig van olyan mozzanata az elôadásnak, amelyben ne volna jelen mint kellék - belsô szerv, abrosz, szemfedô -, s ha nincs jelen, akkor biztosan szóba kerül mint a Szűz lepedôje, melyet a nászéjszakát követôen ki kellene akasztania közszemlére.

Ugyanilyen gazdag jelentésük van a padlóból kiemelkedô és rugózó deszkalapoknak: a gyilkos Ikrek ezeken köszörülik a késeiket, mások rajtuk imitálják a friss házasok nászéjszakai ringását, a bordélyban is ilyen ágyon himbálóznak, végül a deszka hivatott jelezni azt, hogy a Vôlegény és a Menyasszony végsô találkozásukra megöregedtek: ráállnak a deszkára, egymás felé nyújtják kezüket, és az Ikrek rázzák a deszkát.

Nem is annyira a történet bonyolult, mint az elmesélés módja. A drámáé, és nem az elôadásé. Következésképp az elôadásé is. Pontosítok: az elôadás nem bonyolítja tovább a megírt történetet, melyet az tesz bonyolulttá, hogy egy jeleneten belül párhuzamosan több térben és több idôsíkban zajlanak azok az események, amelyek így vagy úgy, valamilyen ok-okozati összefüggés révén kapcsolódnak az alaptörténethez, a gyilkossághoz. Az elôadás nem jelzi ezeket a tereket és idôket külön, azaz nem választja le ôket egymásról. Egy nagy közös térben, egy nagy közös idôben megy végbe minden. Talán az egyetlen idôjel az elôadásban a Menyasszony viselte szürke, kapucnis kabát; mindig ezt viseli, amikor levelet ír, hogy szerelmét visszahódítsa, már jóval a gyilkosság után.

Mint ahogy van elsô és második olvasat, úgy van elsô és második nézés - vagy inkább nézet? - is. Amikor elôször nézem, akkor a történetet fejtem meg, másodszor szintén: a történet egyre jobban fel tud tárulkozni, a figyelem egyre több részletet, az ok-okozati összefüggések egyre sűrűbb hálóját képes befogni-befogadni. Az elsô nézet aligha tudja feltárni azt a szövevényt, ahogyan ezek a különbözô idôben zajló események találkoznak - már nem ok-okozati összefüggésekrôl, nem szükségszerű összefüggésekrôl van szó, hanem idôben egymástól távol elhangzó mondatok-mozdulatok egymásra találásáról. A lét és a véletlen elviselhetetlen logikájáról. Például amikor a Menyasszony levélben könyörög a Vôlegénynek, hogy térjen vissza hozzá, ezt írja neki: "ne törd szét a képet, amelyik bennem megszületett", és senkire rá sem pillantva - sem most, sem máskor - vonul át színen, miközben a Plébános trancsírozza a Hullát. A Menyasszony arról beszél, hogy undorodott a Vôlegény brillantinos hajától, a Plébános pedig a szem tájékán készül behatolni a koponyába.

A színészek tizenketten vannak. Legtöbben akkor sem hagyják el a termet, amikor nincsenek jelenetben, hanem kezdeti helyükön, a fal mellett belépésre készen állnak, vagy éppen ott öltöznek át, készülnek elô. Talán ennek a rekonstruált történetnek ôk is szemlélôi. Mintha egy nagy peren lennének, ahol ôk bármikor beszólítható tanúk és vádlottak.

A tizenkét színész azonban huszonhárom szerepet játszik, és ez megnehezíti a dolgukat. Azok a színészek, akik egyetlen szerepet alakítanak mindvégig, könnyebb helyzetben vannak (akkor is, ha alakításuk következetlen); azonban az a színész, aki több ellentétes szerepben lép fel - például Homonnai Katalin, aki hosszú ideig jól körvonalazható és jól is körvonalazott szerepet alakít, egy jelentéktelen, korlátolt, kiszikkadt Anyát, ezután hirtelen, korábbi önmaga ellentéteként, telivér kurvaként kell megjelennie -, igen nehéz feladatot old meg. Ugyanígy sokféle szerepet játszik Topor Rita - hol cseléd, hol kurva, hol tejboltos, hol menyasszony -, bár az idôbeli ugrálások miatt nem könnyű ôt különbözô szerepeiben felismerni és beazonosítani. Nem minden figura osztható meg, ez jól látszik azon is, hogy a Szűz, a Vôlegény, az Áldozat és a Vizsgálóbíró szerepét játszó színészeknek egyetlen szerepük van. Némelyik alakítás azonban egyoldalú, mint például Nádasi László jóformán csak komikumra épített Ezredese, vagy éppenséggel nehezen körvonalazható, mint Csák Zsolt Vôlegénye, emlékezetes Eszes Fruzsina Menyasszonya és Kiss Attila, fôleg a Plébános szerepében.

Forgách András darabja mai magyar dráma (legyen ez terminus technicus), nem adaptáció. Avagy annyira adaptáció, ahogy végsô soron minden mű az: mindenkinek vannak elôdei, akár vállalja, akár nem vállalja ôt/ôket. Minden mű based on egy másik, sôt sok másik. Forgách András drámájának vállalt elôdje García Márquez regénye, ahonnan sok mindent át is vesz: neveket (a színlap "letagadja" a neveket, távolodni, függetlenedni akar a regénytôl, és a színlap már az elôadás része), szereplôket, a történetet és a történet kibontakozásának menetét. A regény a gyilkosság elôre bejelentett és meg nem akadályozott voltán töpreng, a dráma és az elôadás viszont magát a történetet kívánja visszaállítani. És éppen ez, a történet feltárulkozása rugaszkodik el a regénytôl. A regény az emlékezetben fel-alá bóklászva rakja össze-rekonstruálja a történetet; ebben az emlékezetben bolyong a XX. századi regény, mérföldkövei: Proust, Joyce, Woolf vagy Nabokov. Könnyű a prózának az emlékezetben bolyongania. A dráma - és az elôadás - viszont úgy valósítja meg a történet visszaállítását, hogy létrehozza a Vizsgálóbírót és általa egy rekonstrukciós helyzetet, amelyben a történet újrajátszható. Van ugyan Vizsgálóbíró a regényben is, azonban csak egyike az emlékezet hordozóinak, csak egy lehetséges emlékezet. Ez a Vizsgálóbíró viszont, ez a zöld zakós, irányítja a játékot, úgy, hogy nem egyszerűen le- vagy újrajátszatja mint ismert történetet, hanem a játék által ô is meg akarja érteni, fejteni a történetet, amely számára is ismeretlen. A Vizsgálóbíró egyszerre lesz a Rendezô analógiája, aki irányít, és a Nézôé, aki megfejt. A Rendezôé, aki kódol, a Nézôé, aki dekódol. Hiszen a Vizsgálóbíró maga a Rendezô, a metafora, és a rendezô, a tényleges, a színlapra kiírt, azaz Fodor Tamás. Miközben Nézô is, hiszen ott áll a fal mellett, a többi nézô-színésszel együtt, boncolja a történetet, és ugyanúgy nem érti, de meg akarja érteni, mint én, a nézô. A történetet ô sem kapja készen, hanem a szemem láttára elôállítja. Ez az ô titka.

TOMPA ANDREA

Forgách András: A Szűz, a Hulla, a Püspök és a Kések
(Stúdió K.)

Díszlet: Szegô György.

Jelmez: Németh Ilona.

Rendezô: Fodor Tamás.

Szereplôk: Kiss Attila, Eszes Fruzsina, Homonnai Katalin, Hannus Zoltán, Bogdán Árpád, Csabai Judit, Topor Rita, Nádasi László, Szabó Domokos, Nyitrai Illés, Fodor Tamás, Csák Zsolt.