A Visz-a-víz című bemutató ugyanazt a történetet egymás után két szemszögből tárja elénk. A két aspektus: két társaság, melynek tagjait az áradó Tisza választja el. A két társaság: két társulat, a két társulat: két felvonás. A színészek azonban csak egy felvonást játszanak, igaz, esténként kétszer. A szerzői instrukció szerint a közönség száraz lábbal kel át a folyamon, a megfelezett nézők a szünetben termet cserélnek. A műfaji meghatározás: két csereszabatos félkomédia. Egyet fizet, kettőt kap.
Koren Zsolt írása a NÉPSZAVÁNAK
- Rendelésre írta Békés Pál a darabot vagy készen kapták?
- Amióta létezik a színházunk, azt az előadást játsszuk, amit a társulat magának és magából megteremt, de minden alkalommal valaminek a nyomán. 1970 óta összesen két olyan darab volt itt műsoron, ami klasszikusnak számít. Javarészt saját magunk termeljük ki a bemutatókat, vagy pedig olyan íróval dolgozunk, aki hajlandó a próbák egész sorát végigülni. Forgách András műve, amit még mindig játszunk, A szűz, a hulla, a püspök és a kések pontosan ilyen együttműködés eredménye. Együtt olvastuk el az előadás alapját jelentő Garcia Marquez-regényt, majd közös munkával próbáltunk jeleneteket és figurákat kiemelni. Meggyőződésem, hogy a kortárs színházaknak kortárs darabokat kell bemutatnia, és azt gondolom, hogy Szilágyi Andor, Kántor Péter, Zalán Tibor, Békés Pál és Forgách András mind olyan szerzők, akiknek van affinitásuk arra a fajta abszurdba hajló, de a realitást sem nélkülöző gondolkodásra, ami a Stúdió K-nak sajátja. Békés Pál esetében ez érdekes kísérlet volt, mert ő nagy színpadi gyakorlattal rendelkezik, ami a többiekről nem igazán mondható el - általában költőket szoktunk arra rábírni, hogy a színházhoz szegődjenek. Mellesleg ez a társulat mindig beemeli a saját viszonyait is a rendezésekbe, magánügyeink éltetik az előadást. Tehát megkeressük azt, ami azokban az elképzelt figurákban közös a színészekkel vagy pedig azokkal a viszonyokkal, amelyek közepette ők élnek.
- Reálisan viselkednek a figurák, akikkel megismerkedünk ebben az előadásban?
- Biztosan nem, mint hogy ezek az emberek nem is a Tisza mellé valóak. A darab szereplői középkategóriás városi értelmiségiek, akik kirándulás közben szembetalálkoznak az árvízzel, és ebben a helyzetben egyszerűen nem képesek normálisan viselkedni. De pontosan ez a tükör az, ami megmutatja igazi valójukat, hiszen egyik sem a saját közegében van.
- Hogyan viszonyulnak a nézők ahhoz, hogy szünet után másik terembe "költöznek"?
- Egyik kritikusunk szerint elég lett volna átdíszítenünk, ami egyrészt lehetetlen, de inkább a színészi metódusban és a nézői szokásokban rejlik az oka annak, hogy két előadás zajlik egyszerre, és tulajdonképpen mindkét társulat kétszer játssza el ugyanazt. Az olvasási, filmnézési és informálódási szokásaink egyaránt megváltoztak: nem lineárisak, nem egy kezdeti ponttól haladnak a vége felé. A számítógépes lét a crosslinkekkel ajándékozott meg bennünket. Vagyis egy szóban van egy hivatkozás is: arra rákattintva új ablak nyílik. A televíziózásra maradt két esti óránkban szörfölünk a különböző csatornák között: négy filmet nézünk szimultán. Itt hagyományos, konzervatív módon végignézzük a darabot az egyik aspektusból, de utána sok zárójel és hézag egészül ki a másik előadásban lévő információkkal.
- A színészek tökéletesen ugyanúgy játszanak mindkétszer az este folyamán?
- Rendezésileg, íróilag igen, de az a tapasztalat, hogy a másodikban a színész javítja az első előadás hibáit, így a második jobb lehet. Ha viszont hibátlanul játszik, épp ellenkezőleg történhet: elfárad a második előadásra. Mindenképpen nagy kihívást jelent számukra kétszer eljátszani ugyanazt, rövid szünettel, más közönség előtt. Ez a két darab önmagában is darab, de mégsem teljesen önálló. Az író szerint ez nem két egyfelvonásos, és nem egy kétfelvonásos színmű, hanem két félkomédia, aminek egymásra vonatkoztatva van igazán értelme. Ha külön egységként kezeljük, azt vehetjük észre, hogy hiányzik a katarzis, amit többen számon is kérnek. Ám ha az egyik részbe betenném a feloldó katartikus élményt, rosszul járna az a néző, aki ezt a részt nézné először, hiszen a másiktól igazán semmit nem kapna. Ezért lebegtetni kell mind a két oldalon és tulajdonképpen nincs vége az előadásnak. Ami nem baj, mert így pontosan arról szól, hogy nincsenek biztos pontok az életben, minden megindul, még ez a Tisza-parti révbüfé is, mint ahogy megindulnak azok a fixnek hitt szimbólumok, mint a Parlament, vagy a Világkereskedelmi Központ. Ugyanez a magánéletre is vonatkozik. Valaki azt gondolja, hogy tizenöt éve biztosan lehorgonyzott egy nő oldalán, és kiderül, hogy a nő nyolc éve egészen másé. Azok a beidegződések, konvenciók úsznak el az áradó Tiszán, amiket megingathatatlannak gondoltunk. Ez egyfelől szorongással tölti el az embert, másfelől viszont felébred benne a villoni akasztófahumor.
- Melyik részt érdemes előbb nézni?
- Nem tudom. Meg kellene szondázni a közönséget, de ahhoz annak két estét kellene itt töltenie, ezt pedig nem kérhetjük. Tehát soha nem fogjuk megtudni.
A néző a tanulság keresése helyett azon töpreng, vajon miként alakult volna, ha a másik parton kezdődik az este. Tanulságok nem nagyon vannak, illetve könnyen levonhatók. Más, kevésbé verbális művészeti ágakban már hozzászoktunk, hogy nem kapunk végérvényes válaszokat semmilyen kérdésünkre, sőt, én például azt szeretem, ha mindig újabbat tudok kérdezni egy-egy felvetődő probléma alapján. Nincs semmi olyan instancia, amely meg tudná válaszolni, hogy mi a helyes, mi az igazságos, a jó és a szép. Lehet sajnálkozni azon, hogy nincsenek abszolút értékek, de azt hiszem, soha nem is voltak. Mindig valamilyen felsőbb hatalom, állam vagy egyház jelölte ki ezeket az értékeket, de mindenféle új törekvés azzal született meg, hogy megtagadta a korábbi irányokat. Nem tudjuk, hogy mi a jó, sőt, hogy mi az állandó, azt sem.